Ahn GaIn & Yi Hwan-Rhee

  Nem olyan sok idő elteltével megérkeztünk a házához. Bevallom, egy kicsit dühös voltam, mert nem tudtam rendesen kifaggatni, hiszen nagyon érdekelt volna a teljes sztori, merthogy ez csak egy töredéke volt annak, amit Ő mondott. Tekintetem azonban most nem az útra, sokkal inkább az Ő áttanulmányozására váltott; csinos volt és szép, ráadásul nagyon ravasznak és sunyinak is tűnt. Sötétbarna fürtjei arccsontjának vonalát karcolták, míg fekete, mandulavágású szemei elvesztek a sötét autóban. Talán egy kicsit kellemetlen is volt az, hogy megbámultam, de ezt annak tudtam be, hogy férfi vagyok, ez ösztönös.

    – Nos, akkor várom holnap az irodámban, Miss GaIn – mosolyogtam rá, hogy ezzel is csökkentsem a feszültséget, ami kettőnk között tátongott. Merthogy az volt.

  Kiszálltam az autóból, majd az Ő oldalára sétáltam és kinyitottam az ajtaját. Gyengéden megfogtam kezeit és kisegítettem a járműből, s egyenesen az ajtóig kísértem. Jól van, talán egy kicsit túlzás, de rendőr vagyok, kötelességemnek érzem, hogy gondoskodjak az emberekről és mi tagadás: igencsak vonzó nő és természetes, ha egy kicsit imponálni szeretnék, még ha csak a bizalom elnyerése érdekében is. – Akkor... Jó Éjt!

    – Yi Hwan-Rhee. Higgye el, a rendőrségen már tudni fognak kegyed érkezéséről... – feleltem nemes egyszerűséggel, ráadásul még egyszer be is mutatkoztam. Valóban igazat mondtam, hiszen nyomozóként, akinek a rendőrségén már saját irodája is van, tényleg előre tudnak egy tanú vagy egyéb érkezéséről. De várjunk csak! Azt említette, hogy ismerte a pincért és nem fejezte be a mondatát, amit arról a férfiről kezdett el. Ez csak arra utalhat, hogy nem ok nélkül került a drog abba az italba. – Öhm... Elnézést, hogy így visszakérdezek, de mit értett az alatt, hogy "nem tetszett neki"? Mi? Mi nem tetszett? Esetleg történt valami azon kívül is, amit elmesélt a kórházban?

  Komolyan sajnáltam. Szerencsétlen lány majdnem megfagyott a kocsiban, didergett mellettem. Kíváncsi lennék, hogy mire gondolhat. Biztosan kínos neki az, amit hallott, de ő kérte, hogy meséljem el az éjszaka folyamán történteket. Fogalmam sincs, ki az, aki ezt tette vele, de semmiképpen nem ez lett volna a leghatékonyabb megoldás a bosszúra. Merthogy minden bizonnyal okkal tettek kábítószert az italába. Ha nem is bosszú céljából, akkor a rosszabbikból. Egyik sem jó, ráadásul az ilyeneket nehéz elkapni, hiszen a hatalmas tömegben bárki lehet az elkövető.

  Talán az egyetlen dolog az, ami zavar, az a felettébb kínos csend. Mindig is utáltam a csendet, a kocsimban is vagy beszélgettünk, vagy pedig ment a rádió, csak sajnos az az ősrégi darab már feladta a szolgálatot egy pár hónapja. A szemem sarkából figyeltem, hogy éppen mit csinál, de nem igazán figyelte az utat, inkább elbambult egy kissé.

    – Khm... – kezdtem el kissé krákogni, hogy a figyelmét magamra irányítsam. – Mégis mit keresett abban a diszkóban? Ne, ne értsen félre, csak a munkámat végzem, elvégre meghallgatásra jön nemsoká... Na, meg mit keres magán ez a hacuka? Ilyen szerelésben ne is csodálkozzon, ha bedrogozzák... Tudja, a tudaton kívüli megerőszakolások nagyon közkedveltek manapság...

    – Igazából semmi. Kifutottam és csak annyit mondott, hogy önvédelem céljából van a fegyver, miután megkérdeztem. Aztán, szépen szólva... kiadta magából a dolgokat és összeesett – meséltem neki a történteket, miközben elindítottam az autót. Kicsit hagytam, hadd melegedjen, hiszen akkor könnyebben elindulunk. Feljebb vettem a fűtést, hisz szeptember közepe fele már kicsit sem meleg az éjszakai levegő. Útnak indultunk, szerencsére tudtam a címét, ugyanis megnéztem az adatait, miközben a papírjait töltötték a nővérpultnál. – De amint mondtam, szerencséje, hogy én mentem maga után. Ha akkor nem vagyok ott, minden bizonnyal kihűl az utcán. Igaz, nincs olyan hideg még, de hűvös a levegő és bármi megtörténhet – mondtam, majd kikanyarodtam a kórház utcájából.

    – Ugyan már, legalább engedje meg, hogy hazavigyem. Manapság már a taxisokban sem lehet bízni... – ajánlottam fel a segítségemet, illetve az anyósülést, miután aláírta a papírokat a nővérpultnál és sietett ki az épületből. Nem voltam benne biztos, hogy veszélytelen lenne számára az út, főleg a meséje után. El tudtam képzelni, hogy mennyire megijedt a történtekről, hiszen engem hitt bűnösnek, mert a kórházba került. Tartoztam neki ennyivel. – Nem rontotta el egyáltalán az estémet, inkább kimenekített az unalmas órák alól. Továbbá, én biztosan nem mászok önre, amíg utazunk – próbáltam mosolyogni rá, de arca leginkább közömbösséget mutatott. – Szóval? Az adósa vagyok, ne ellenkezzen, kérem.

    – Ah, Kisasszony – túrtam idegesen fekete fürtjeim közé. Sosem szerettem megbüntetni az embereket, de a törvény az törvény. Bármennyire is szerettem volna, nem tehettem senkivel sem kivételt, pláne ezzel a nővel nem. Elvégre papírjai nincsenek, illegálisan tartotta magánál a fegyvert. – Higgye el, akármennyire is elfelejteném, nem lehet. Meg van kötve a kezem, nem ellenkezhetek a jogszabállyal. Esetleg annyit tudok tenni, hogy holnap, vagy talán a héten bejön a rendőrségre, aztán meglátjuk, hogy mi a következménye. De ne aggódjon, biztosan nem vesszük őrizet alá. Egyébként teljesen megértem, hogy önvédelem céljából van önnél, de akkor inkább jelentse be, hogy zaklatják, ne forduljon ilyen brutális eszközökhöz – Gond nélkül kikaptam a már kezében heverő pisztolyt, majd vizsgálgatni kezdtem. Hihetetlen, hogy egy ilyen revolverhez jutott, ilyet általában a rendőrök használnak. – Ez nem az ön kezébe való.

    – Maga megőrült? Addig nem mehet haza, míg nem hagyják jóvá az orvosok – közöltem vele a tényt. Valójában tényleg nem mehetett el egyetlen szó nélkül, papírt kellett alárínia, hogy a saját felelősségére hazaengedjék. – Legalább az éjszakára maradjon, nehogy valami baja essen. De visszatérve a fegyverre. Tudom, hogy nem a legmegfelelőbb helyszín a vallatásra, de kérem, üljön le, mert beszélnem kell önnel. – Nem szólt semmit, csak állt. Reménykedtem, hogy nem menekül el, hanem megengedi, hogy feltegyek egy pár kérdést neki, pontosan egyet. Szerencsére visszaült az ágyára. – Nos, arra lennék kíváncsi, hogy van-e engedélye a fegyvertartásra? Mert ha nem, akkor komoly bírságot kell kiszabnom önnek. Higgye el, megértem, hogy önvédelemből van, de ez nem játék. Súlyos következményei vannak, ha nincsenek meg a megfelelő papírjai. Szóval? – Ismét néma volt. Tekintetét lesütötte és a földet bámulta. Az elmúlt évek alatt annyira megszoktam a közömbös és érzelemmentes hangnemet, hogy képtelen voltam úgy beszélni valakivel, hogy bármit is leolvashasson arcomról. – Aish! Nem igazán tudom, hogyan fogalmazzam másként. Nyilvánvaló, hogy meg van szeppenve, elnézést, mert ilyen a stílusom, csak... nos, remélem érti – vakartam meg idegességemben tarkómat. – Csak válaszoljon és beszélek az orvossal. És ha gondolja, akkor hazaviszem, hogy ne kelljen gyalogolnia. Na, áll az alku?

    – Nem tesz semmit. Nem tudtam volna otthagyni – mosolyogtam kábult arcára halványan. Amit mondtam neki, komolyan is gondoltam. A feladatom, hogy vigyázzak az emberekre és szerintem jól is végzem a munkámat. Karrierista vagyok, de emellett van egy húgom is, akiről gondoskodnom kell. Ez a nő is olyasmi helyzetben volt, mint a húgom. Valamilyen oknál fogva, de szüksége volt rám. Ámde mégis az érdekelt a legjobban ezzel a nővel kapcsolatban, hogy mit keresett nála a fegyver. Nem szokványos pisztollyal járni Szöul utcáit az éjszaka közepén, főleg nem olyan helyen, amely a zsúfolt emberi tömeg ellenére minden szombaton békés volt, habár egy-két balhé is megesett, de ez mindenhol előfordul. – Ó, majdnem elfelejtettem! A nevem Yi Hwan-Rhee, a Szöuli Rendőrkapitányság nyomozója, egykori kommandós tag. Próbáltam felhívni valakit, akivel közeli kapcsolatban áll, esetleg a szüleit, de nem találtam semmit a telefonjában. Remélem nem akad ki, mert belenéztem, de jó cél érdekében tettem volna. Egyébként, ismerte azt, aki küldte azt az italt? Esetleg miatta volt a táskájában fegyver?

    – Én mit csináltam? Örülhet neki, hogy egyáltalán nem egyedül volt. Ha én nem megyek maga után, akkor rég halott lenne! – emeltem fel egy kissé hangomat, de ügyeltem arra, hogy ne zavarjam meg a nyugalmat, mely a folyosókon uralkodott. Bevallom, rosszul esett, hogy engem gyanúsít, mintha valamiféle perverz állat lennék, aki megerőszakolta volna. Legalábbis a hangvételéből ez jött le. Egy újjal sem nyúltam volna hozzá, még akkor sem, ha nem ájul el. Egyszerűen sosem voltam az a fajta, aki kihasználja a nőket a saját igényeinek kielégítésére, pedig annyi alkalmam lett volna rá. – Már ne is haragudjon. Ha én nem ülnék most itt, akkor valószínűleg nem tudná, hogy nekem köszönheti azt, hogy nem az utcán halt meg drogtúladagolásban, hanem valaki segített önnek. Azért egy "köszönöm" jól esett volna...

^~Klub~
  Egyszerűen összeesett, még szerencse, hogy ott voltam, így gyorsan elkaptam, mielőtt beütötte volna a fejét a betonba. Lefektettem a földre, majd ébresztgetni kezdtem, de csakhamar megbizonyosodtam arról, hogy eszméletét vesztette. Tudtam, hogy én magam nem segíthetek neki, habár könnyen felismertem a tüneteket, melyek igazolták, hogy drog hatása alatt volt, mégsem tudtam eldönteni, hogy kevés vagy túl sok anyag miatt váltott ki belőle ilyen hatást, hiszen ez emberfüggő. Olyan, mint amikor valaki alkoholt iszik; vannak, akik jobban bírják, akár több pohár után is, de olyanok is akadnak, akik két pohár után már nem is tudnak magukról. Nem akartam szerencsétlent ott hagyni, hisz' mégis csak én találtam rá, így elhatároztam, hogy elviszem a kórházba, ahol tudnak rajta segíteni.
  Egyik kezemmel megtámasztottam hátát, míg másikkal lágyan térde alá nyúltam, s egy pillanat alatt a levegőbe emeltem. Óvatosan elbattyogtam vele az autómig, majd beültettem a kocsim hátsó ülésére. Én is helyet foglaltam a volán mögött, majd egyenesen a kórház felé vettem az irányt. Néhányszor ránéztem a visszapillantóból, hogy megbizonyosodjak róla, még mindig nincs magánál. Amint megérkeztem, ismét felkaptam és bevittem, ahol az ápolók egyből kezelésbe vették, azonban bárhogyan is próbáltak kikérdezni engem, hogy kije és mije vagyok, honnan ismerem és még sorolhatnám. Az egyetlen menedékem a táskájában volt, a telefonjában. Arra gondoltam, hátha felfedezem benne egy közeli ismerősének, vagy egyáltalán a családjának telefonszámát. De semmi, zéró. Egy valakinek neve felkeltette az érdeklődésem. Sokat hallottam már személyéről, nemigen a jófiúk táborát erősíti, leginkább a balhékról volt elhíresült. Nevéhez viszont nem tudtam arcot előidézni, ismerős volt, de nem annyira, hogy tudjam mi létéről. Hosszas vizsgálaton ment keresztül a lány, én pedig már csak akkor látogattam meg, illetve ültem be hozzá, amikor aludt. Az orvosok szerint ténylegesen drog hatása alá került, tehát beigazolódott gyanúm. Leültem az egyik fotelbe az ágya mellé, nem akartam azért egyedül hagyni, hiszen nem tudtam, hogy kit is értesíthetnék. Alig volt a telefonjában szám. Míg ücsörögtem a zöld fotelben, néhol elbóbiskoltam egy pillanatra, néhol pedig csak figyeltem. Aztán, körülbelül éjfél tájékán arra lettem figyelmes, ahogy pislogni kezd, illetve kezeit kezdte el mozgatni...